A klasszikus zene fogalma alatt három, különböző jelentéstartalmat értünk.

Legtágabb értelmében – ekkor komolyzenének is nevezzük – a zene legáltalánosabb felosztási kategóriája szerinti terület a dzsessz, a könnyűzene, az alkalmazott zene (színház, film) és a népzene mellett. E jelentésében évezredes múltú, folyamatos és határozott tradícióval bíró, szilárdan megalapozott, mégis dinamikus esztétikai szempontrendszerrel bíró művészet, amely művelői, a zeneszerzők és az előadók útján (optimális esetben) műalkotásokat hoz létre. (Esetenként a klasszikus zene fenti meghatározását csak a nyugati zenekultúrára vonatkoztatják, annak történelmi jelentőségére és más zenekultúrákra gyakorolt hatására hivatkozva, ez azonban nélkülöz bármely elfogulatlan tudományos megközelítést.)

Esztétikai értelemben bármely, a legkülönbözőbb értelemben vett – társadalmi vagy szakmai közmegegyezés szerinti – magas kvalitással bíró zene. Ez értelemszerűen nem csak a komolyzenére vonatkozik, hiszen beszélünk „klasszikus dzsesszről”, a „rockzene klasszikusairól” és „klasszikus magyar népdalról”. Ilyen alkalmazásában tulajdonképpen nem zenei terminus, esztétikai normaként rendkívül széles körben használjuk: példaszerű, mintaszerű, a maga nemében tökéletes stb. (még csak nem is feltétlenül a művészetek körén belül, például „klasszikus horror”).

Legszűkebb értelmében a klasszikus zene – mint zenetörténeti korstílus – a bécsi klasszika szinonimája; a bécsi klasszikus zeneszerzők: Haydn, Mozart és a fiatal Beethoven (esetenként egyúttal az őket követő, kortárs kisebb mesterek) munkásságának elnevezése; illetve az a stíluskorszak, melyben e zeneszerzők tevékenykedtek: nagyjából az 1780-tól 1820-ig terjedő időszak. Hasonlóképpen a bécsi klasszika közvetlen előzményét gyakran preklasszikának nevezik. (Közkeletű, de súlyos terminológiai tévedés a bécsi klasszikát „klasszicizmus” névvel illetni. A klasszicizmus törekvéseinek középpontjában a klasszikus ókor művészeti eszményeinek újjáélesztése áll, ezzel szemben Haydnt, Mozartot és Beethovent a zenetörténet-írás saját jogán tekinti klasszikusnak: elsőrangúnak, mértékadónak, példaértékűnek. Ezért ők nem klasszicisták, hanem a szó klasszikus értelmében klasszikusok.)